Sokszor, sok helyen el lett mondva a világbajnokság előtt, hogy a spanyol válogatott amolyan örök ígéretnek számít, amely minden nagy világeseménynek úgy indul neki, hogy majd most megmutatjuk, ehhez képest az utolsó igazán megsüvegelt eredménynek a felnőtteknél a 84-es Eb-ezüst számít, és még idevehetjük a 92-es olimpiai aranyérmet is. Ezt a vébét azonban valóban úgy kezdte a hispán gárda, mint amely komoly nyomot akar maga után hagyni, az ukránok elleni válasz nélküli négyes az első kör legmeggyőzöbb teljesítményének számított, és érthetően megnőtt a spanyol drukkerek étvágya. Második fogásként a szaúdiak ellen egy félidőt jól játszó, aztán a folytatásban teljesen leengedő, és végül csak az utolsó pillanatokban pontot mentő Tunézia következett, amely az előre bekalkulált, de végül eltékozolt három pontot Luis Aragonés csapata ellen próbálta beszerezni. Az ibériaiak mestere nem változtatott a győztes felálláson, és fiait azzal a tudattal küldhette ki a stuttgarti aréna gyepére, hogy irányításával még egyetlen vereséget sem szenvedett el a válogatott, azaz immáron 23 mérkőzés óta veretlen. Szinte minden a spanyolok mellett szólt tehát, és Villa kis híján ott folytatta, ahol az ukránok ellen abbahagyta, de ígéretes lövése csak a rossz helyen ülő nézőket csapta be, mert ők az oldalhálót érintő löketet gólnak látták. A túloldalon az első épkézláb támadás valódi gólt hozott, a dicséret a helyzetet előkészítő Dzsazirit, illetve a saját kipattanóját értékesítő Mnarit illeti. A spanyoloknak nem maradt más választása, nem lehetett kivárásra játszani, menni kellett előre, és emiatt nem is lehet kritizálni a pirosmezeseket, akik alaposan kitaposták a füvet a tunéziai térfélen, de nem jutottak igazán közel Bumnidzsel kapujához, sőt, figyelniük kellett hátul, mert Dzsaziri folyamatosan kereste a rést a védők között. A félidő utolsó negyedórájában aztán érett a spanyol gól, de előbb Fernando Torres választott rossz megoldást, majd Luis García csúsztatott a jobb sarok mellé, végül Xabi Alonso stukkolását mentette a gólvonalról Ajari. A szünetben változtatott Aragonés, lekapta Luis Garcíát és Sennát, helyükre a válogatottbeli gólrekorder Raúl és az Arsenalban remek idényt záró Fabregas érkezett, éppen utóbbi volt az, aki a fordulás után elsőként tesztelte Bumnidzselt. Csak az eső szakadt egyre jobban, de a játék képe nem változott, nyomtak a spanyolok, de mindent középen erőltettek, nem tudtak igazán helyzetbe kerülni, az átlövéseknél pedig helyén volt a tunéziai kapus. A szélsőjátékot erősítendő Joaquin is beszállt az ukránok ellen duplázó Villa kárára, de a hispán csapat kritikája, hogy a második félidő első 15 percében a balbekk Pernia volt a legveszélyesebb játékosa. Az afrikaiak teljesen visszaálltak, de érezni lehetett, hogy baj lehet, ha egyszer porszem kerül a gépezetbe, és ez a pillanat a 71. percben jött el, amikor Fabregas lövése után Raúl terelte be a kipattanót. A spanyol bikát eddig ügyesen és óvatosan terelgető tunéziai matadorok hirtelen megriadtak, és a sebzett vad ezt könyörtelenül kihasználta, Fabregas második gólpasszát Fernando Torres váltotta gólra, igaz, kellett hozzá a kapuját teljesen feleslegesen elhagyó Bumnidzsel is. Roger Lemerre tanítványai az eredménynek megfelelően hirtelen feladták a sündisznóállást, de ez magában hordozta a veszélyt, hogy lekontrázzák őket a spanyolok. Fernando Torres növelhette is volna az előnyt, de egy az egyben nem tudta becsapni Bumnidzselt, de a 90. percben büntetőből javított, bár tegyük hozzá, hogy nem kis szerencséje volt, mert elég rosszul rúgta a tizenegyest. A spanyolok végül a 3-1-es győzelem mellett a továbbjutásnak is örülhettek, de Tunéziának sem kell könnyeket hullajtania, mert egy esetleges Ukrajna elleni győzelemmel bejuthat a legjobb 16 közé.